Maradj mindig hű magadhoz!

Nyerítés

"Borzasztó kiállítóteremben bolyongok egyedül. A posztamenseken egy feldarabolt ló különböző részei láthatók. Az egyiken egy láb. A másikon egy fogsor. A harmadikon egy lógyomor. Aztán végtagok, csontok, belsőségek. A lépteim magányosan kopognak a félhomályban, amint közelítek az egyetlen üres talapzat felé. Amikor, eléállok, azonmód rémültem háta is hőkölök: a talapzatról egy nyerítés hangzik fel. A mészáros gyilkos csapása előtti, utolsó, segélykérő, életért ordító, velőtrázó nyerítés. A talapzat üres. Nincs rajta semmi, csak az a nyerítés. A nyomor, a lélek sok mindent kibír, de ezt már nem. Iszkolok a kijárat felé."

Trencsényi Zoltán

Vágymaradék

Ülök a kőbánya közepén egy bársonytrónon. Arra gondolok, hogy léteznek-e még giccsek a világűrben. Szanaszét keringő giccsek. Mellettem a halálra sebzett trombitás nem szól. csak fújja színarany hangszerét. Talán tünékeny futamait ugyanaz a vágy simítja a kőbánya csendjébe: talán ő is reméli, hogy léteznek még giccsek valahol a világűrben.

Giccsekre vágyunk, és ez érthető is. Értékeket nem kívánunk többé, mert megtanultuk: az érték csak mércét ad újabb mértékhez. Kamikaze dolog!

Törpére vágyunk, időtlen kertitörpére, ócska naplementére, valami kis szaros, de magát ragyogó tüneménynek hazudozó semmiségre. Igyekszem hülyén ülni, kerülve a mércét adó méltóságot, a trombita glissandói is minduntalan kakofóniává csúsznak szét, a dallamtöredékek bukdácsolnak, hánynak és hanyatt esnek.

Ezek után azt hiszed, hogy van a világon egy kőbánya, velem, a bársonytrónnal, egy halálra sebzett trombitással és néhány világraszólóan hányadék, borongós trombitafutammal. De nem. Ez maga a VILÁG. Kőbányamaradék, bársonytrónmaradék, trombitafutam-maradék és egy utolsó vágymaradék. Egy hazug, giccsek utána vágymaradék. Vágy, amely semmivel sem különb, mint azelőtt bármelyik.

Nagybőgő

"Halálos szerelem volt. Egy bőgőtokban aludtunk, mert még ágyunk sem volt. Ha összebújtunk, megszólalt Bartók műve, a Kontrasztok nagybőgőre."
Trencsényi Zoltán

Fájdalmas hiánya...

"Zsirardikalapját a fejére biggyeszti, viszi a sétapálcáját, szegfűt tűz a gomblyukába, és sétálni indul a városka főutcáján, Végigballag a pici üzletsoron, barátságosan emelgeti a kalapját a szembejövőknek. Olykor megáll, néhányszor szót vált valakivel, majd újabb kalapemelés után továbbhalad. Hófehér, gombos cipője mellett sétapálcája aprókat koppan a járdán. Beül egy kávéházba, kiolvassa a reggeli napokat. Délfelé különös szúrást érez a szívében. Nyugtalan lesz. Elsétál a patikába. gyógyszert kér, de nem használ. A szívét egyre hevesebben gyötri a furcsa bizsergés. Hazamegy. Levetkőzne, hogy ágyba bújjon, de a felöltő és az ing nehezen enged. Amikor mégis sikerül letépnie magáról az inget, mintha elszakadna valami. A fájdalom minden korábbinál hevesebb. Félmeztelenül áll. Végignéz magán. A vörös szegfű eltépett szárából apró gyökerek hatoltak a szívébe. Elborzad a látványtól. Sikoltana, de hang már nem jön ki a torkán. Lecsúszik a földre. Őrült fájdalmak kínozzák. Rövid idő múlva elcsendesedik.
A temetés napjáig a szegfű szívébe szakadt szára kihajt, és háromszor kivirágzik."
Trencsényi Zoltán

Ki?

Ki segít, hogy életünkkel tisztelegjünk a szeretet előtt?
Ki küld ránk szörnyeket...
azt énekelve, hogy sosem halunk meg?
Ki tanít meg, hogy mi a valódi és mi a nevetséges hazugság?
Ki dönti el, miért élünk és halunk meg?
Ki láncol le minket?
És ki őrzi szabadságunk kulcsát?
Hát mi magunk.
Meg van minden fegyvered, amire szükséged van.
Most pedig harcolj.

Kétség

Képed keresem,
ha ágyba fekszem,
nyitott szemem sír nedvesen
és fájva...

Veled alszom, s veled ébredek,
És mégsem vagy ott;
A karjaimba ölelem a gondolatot Rólad
- de csak a közönséges levegőt érintem...

Paul Géraldy: Kétség
John Clare