Ülök a kőbánya közepén egy bársonytrónon. Arra gondolok, hogy léteznek-e még giccsek a világűrben. Szanaszét keringő giccsek. Mellettem a halálra sebzett trombitás nem szól. csak fújja színarany hangszerét. Talán tünékeny futamait ugyanaz a vágy simítja a kőbánya csendjébe: talán ő is reméli, hogy léteznek még giccsek valahol a világűrben.
Giccsekre vágyunk, és ez érthető is. Értékeket nem kívánunk többé, mert megtanultuk: az érték csak mércét ad újabb mértékhez. Kamikaze dolog!
Törpére vágyunk, időtlen kertitörpére, ócska naplementére, valami kis szaros, de magát ragyogó tüneménynek hazudozó semmiségre. Igyekszem hülyén ülni, kerülve a mércét adó méltóságot, a trombita glissandói is minduntalan kakofóniává csúsznak szét, a dallamtöredékek bukdácsolnak, hánynak és hanyatt esnek.
Ezek után azt hiszed, hogy van a világon egy kőbánya, velem, a bársonytrónnal, egy halálra sebzett trombitással és néhány világraszólóan hányadék, borongós trombitafutammal. De nem. Ez maga a VILÁG. Kőbányamaradék, bársonytrónmaradék, trombitafutam-maradék és egy utolsó vágymaradék. Egy hazug, giccsek utána vágymaradék. Vágy, amely semmivel sem különb, mint azelőtt bármelyik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése